Különleges helyen jártam jógázni.

A maga módján ez is teszt-jógázás, mert új élményekben volt részem, és valamennyire ezt is el tudom mesélni, még ha környezetről, a megközelítésről, az oktatóról nem is írhatok..:)

Nálam nem szól zene jóga közben, csak egy füstölőt és néhány gyertyát gyújtok a félhomályos szobában, azt is csak azért, hogy legyen egy különleges, a mindennapitól elválasztó fény- és illat-érzet. Itt nem kell regisztrálni óra előtt, és senki nem támogat a figyelmével a gyakorlásban.

Szóval, itthon* jógáztam, és ez az 50-60 perc, amit a saját szőnyegemen jógázásra szánok, mindig csodálatos - ha eléggé tudom fókuszálni a figyelmemet.

Talán ez a legnagyobb különbség az egyedül és a csoportos gyakorlás között. Ha másokkal közös órán veszek részt, sokkal könnyebb figyelnem, benne maradnom a gyakorlatok „energiaterében”. Sokkal könnyebb ráhangolódnom egy másik ember, az oktató ritmusára, mint sajátot gyártani, és sokkal könnyebb (bevallom) versenyezni a többiekkel (picit, tényleg csak a szemem sarkából, kíváncsiságból), hogy kinek mélyebb, stabilabb, tágabb, légiesebb, valamilyenebb, szóval szebb az ászanája. (Aztán le is koppinthatom persze, ha elkapom a mozdulatát, hogyan javítja őt az oktató, vagy el is kedvetleníthet, ha behozhatatlannak látom a különbséget.)

Ebben viszont sokkalta hatékonyabb az itthoni gyakorlás. Egész biztos, hogy a saját határaimat, képességeimet keresem és találom (és tágítom), és az is biztos, hogy sokkal intuitívabban, az én saját testem-lelkem vágya által diktált gyakorlatba megyek bele következőnek, ahhoz képest, amit az előző gyakorlat diktált.

Egy sajátos energetikája alakul ki a pózoknak, a légzésnek, a figyelmemnek, a jelenlétemnek. Ha megfelelően irányítom a figyelmet, akkor a gyakorlást már nem kell irányítanom, hanem visz magával, diktálja a légzést, diktálja a tempót, a nyitásokat és zárásokat, levegőkinntartásokat és -benntartásokat, az intenzitásokat és pihenéseket, a tekintet és a végtagok irányát, a fenthez és a lenthez való viszonyt.

Minél beljebb kerülök a testembe, annál közelebb kerülök a végtelenhez. Minél alaposabban bele-sűrűsödöm a pillanatba, annál örökkévalóbbnak érzem. Számomra ez a jóga, és amikor levezetésként relaxáltam még néhány percig a tetraéderben (féllótusz, kézfejek a térdeken), egy-egy pillanatra én voltam a híd Föld és Ég között.

Miért nem csinálom ezt minden nap? Már csak ezt az egyet kell kitalálnom...

*(FIGYELMEZTETÉS: az otthoni gyakorlást csak "haladóknak" javaslom, kezdeni mindenképp oktatónál érdemes!)