Több mint egy hét múlva mentem el az órájára.

Egy óbudai általános iskola tornatermének előterében gyülekeztek körülötte az emberek. Már az ajtónál kiszúrt, örömmel intett, elém jött puszit adni (ő is csak egyetlen egyszer találkozott velem, ahogy én vele!), és tényleg örült nekem. Anélkül persze, hogy lelkendezne. Szóval pont ahogy jólesik.:)

 

Na, hosszú lesz így a beszámoló, ha mindent külön kiemelek, ami tetszik benne…:), úgyhogy átugrom azt a húsz percet, ami a kezdésig még hátravolt (negyed órás csúszás, zsizsgés, gyülekezés, szokásos), és onnan folytatom, hogy Tibor bejött, leült. Akkor csönd lett. 

 

Csönd lett, de nem kényszeres csönd, hanem puhán sűrű, és végig az is maradt, még akkor is, amikor az óra végén párokban jó alaposan megmasszíroztuk egymást, csevegve. A társaság jó része ugyanis régóta ismeri egymást. Nem nehéz, ha 1987 óta (!!!) járnak ugyanerre a helyre minden héten. Ennek megfelelően többnyire nénik és bácsik töltötték meg a termet, egyikük (ő még csak 17 éve (!!!) jár ide rendszeresen) jóval 50 fölötti, de lehet hogy már hatvanon is, na ő olyan gyönyörűen… de nem is őt mondom inkább, hanem Tibor talán 90 (!!!) év körüli anyukáját, aki a regisztrációt is intézte egyébként. (Nekem, amikor odamentem hozzá bejelentkezni, annyit mondott: „Te csak leülsz és jógázol. Elsős vagy.”) Szóval az icipici, nagydumás, szupermozgékony néni olyan gyönyörűen csinálta végig a kétórás jógafoglalkozást, hogy öröm volt odapislantani néha.

 

De csak néha, mert tulképp egész jól elvoltam a saját gyakorlásommal is. Semmi fakszni, semmi flanc, egyszerűen csak némi bemelegítés, ászanák, néha egész nehezek… és mégis olyan jólesett a mindenemnek, beleértve a lényem összes rétegét, hogy tényleg tökmindegy volt a környezet: körben bordásfalak, jógamatrac helyett béna polifoam-takaró kombináció, a karatés gyerkők kintről behallatszó ricsajozása. Sőt. Most először történt meg velem, hogy a záró meditáció alatt átszűrődő hangok természetes és éppen ezért tökéletesen illeszkedő részévé váltak az életnek, ahelyett, hogy küzdeni kellett volna ellenük. A rövid levezető savászana után ugyanis jött egy csodaszép dolog, 108 OM, ami után egyszerűen kiteljesedett és kifényesedett minden, ültem csukott szemmel és tudtam, hogy a fájni kezdő féllótuszom igazából nem-fáj, hogy a néha felhangzó horkolás csak segít előre abban, amit épp csinálok, mert része annak, ami van, és… szóval értitek. Tök jó volt.

 

Németh Gergő azt mondta a másik Jógafesztivál színpadán, hogy szerinte minden jógaórának katartikusnak kell lenni. Hát, ez az volt. Pedig semmi fakszni, semmi flanc. Nem vagyok egy kifejezett puszigép, se nem óra-után-odamenő-gép, de most Tibortól úgy búcsúztam, ahogy jöttem, öleléssel, puszival. Megyek még.

 

 

Összegzés: igaz, voltak elvárásaim, hogy ez nagyon jó lesz, tehát nem tisztán elvárás-mentesen érkeztem – de tényleg jó lett.

 

Környezet: olyan tornaterem, amiben ugyanúgy vannak lekopva a kosárpálya felfestései, mint a többezer más ugyanilyen tornateremben a világon

Eszközök: nem ideális, de érdektelen

Oktató: olyan, akin átsugároz az „élete jógája”

Többiek: nénik és bácsik, néhány fiatal is, összesen kábé huszan

Megközelítés: Óbudai főtértől még néhány macskakő

Szolgáltatás: ide semmiképp ne járj, ha plüss-flipflopban szeretnél elhaladni az illatos zuhanyzóig felöltözés előtt, mert itt áltis karatésokkal osztozol a lányöltözőn:), viszont csak 1.300 forint egy óra

Fíling: szeretem.