A Drogriporter (Sárosi Péter) cikke több heves beszélgetést is elindított – saját belső kontemplációt is, de különböző FB-csoportokban és magánbeszélgetésekben is áramlanak a hullámok.
Alapvetően egyetértek a cikk legtöbb állításával. Kicsit továbbgondolva: igen, a kérdések, melyeket magunkkal kapcsolatban teszünk fel, és amelyekre önmagunkban találjuk meg a válaszokat (ha valaha megtaláljuk őket), univerzálisak, és életbevágó fontosságúak. Nevezhetjük ezt spiritualitásnak. Igen, abban a szempillantásban, hogy bármilyen vezetővel, iránymutatóval, tanítóval, guruval, sámánnal (ne folytasd a sort!:) vágunk bele a válaszok keresésébe, máris arra az ingoványos talajra tévedtünk, ahol az univerzálist szűkítenünk, ahol definiálnunk kell. Akár csak a módszert, annak hitelességét, akár a kérdéseink jellegét, melyeket felteszünk, de valahol máris megnyirbáljuk az egzisztenciális kérdések egyetemességét. Ezzel rögtön be is tereljük a limitált gondolkodás, az interpretáció, a kategóriák és koncepciók folyosóira, és tessék, mi lett belőle... :)
Sokan nem egy alapkérdéstől (már ha bármelyik tekinthető is alapkérdésnek), pl. a "ki vagyok én", vagy "mi végre létezem", vagy "van-e célja az életnek" szinte közhelyes sóhajától, hanem konkrét problémától jutnak el a spiritualitással való foglalkozásig. Test, lélek vagy szellem megjavításának, csiszolásának vágya irányából.
Test, lélek, szellem csiszolgatása közben...
Egészséget szeretne, és pl. jógázni kezd, mozgásmeditációt választ, esetleg azokhoz a gyógyítókhoz jut el, akik a test-lélek-szellem-"spirit" egységéhez nyúlnak a konkrét egészségügyi problémája kapcsán. Lelki egyensúlyt keres, és pszichológushoz fordul, abból esetleg kinyílik egy holisztikus, a lélekgyógyászatot tágabban értelmező út. Szellemi irány kapcsán mondok egy extrémet, például Einstein és Isten viszonyát, ami (állítólag) létezett, és ami (állítólag) nem volt független a tudós-munkától sem. :) De a kvantumfizika eredményei, vagy az orvostudomány "spirkóbb" irányvonala is a mentális, szellemi síkra mint kiindulópontra lehet példa.
A test, lélek és szellem mellett önállóan feltárható (feltárható?, mondjuk így) síkunk a spiritualitás. Olyan terület, ami lényegében elválaszthatatlan a másik három síkunktól, viszont sokkal kevésbé elhatárolt az élettől, és a többi élőtől, mint a saját testünk, a saját pszichénk, a saját mentális kapacitásunk, tudásunk, tapasztalatunk, működésünk. Ahogy Shai Dayan magyarázza, a "human being"-ből a "human" az emberi, az eleve tökéletlen, a mindig tovább-szerelgethető, szeretgethető – a "being" pedig a tökéletes, az univerzális, a személyes határoktól mentes, viszont ez tartalmazza, magában foglalja az emberit.... Emberi lényként előbb vagyunk "lény", mint "ember"....
És hogyan találkozunk ezen a "spirituális síkon" önmagunkkal és másokkal?
Feltehetően nem teljesen egyedül keresgélünk errefelé. Kultúránkból, környezetünkből hozzuk az adottságokat és impulzusokat, és ha úton vagyunk már a keresésben, akkor feltehetően másokkal együtt tesszük ezt, vagy akár tanító, mester, gyógyító, vezető, oktató (stb.) segítségével. Esetenként akár több ilyen támogató közeget is végigjártunk már, vagy párhuzamosan vagyunk jelen több módszer, közösség, útmutatás terében. Ezek pedig (véleményem, tapasztalatom, meggyőződésem szerint) egy spektrumon helyezkednek el.
Az, hogy közben felerősödhetnek a nárcisztikus hajlamok, ahogy a cikk írja, benne van a pakliban, magam is tapasztaltam-tapasztalom. Különlegesebb lennék bárkinél csak attól, hogy "úú milyen magas szinten űzöm gyakorlóként vagy szolgáltatóként a jógát / meditációt / varázslást-kuruzslást / önismeretet / tisztulást"? Aligha. Jógások joggal lehetnek büszkék gyönyörűen kimunkált testükre – még ha gyönyörűen kimunkált belső világuk kivetüléseként is látják saját szépségüket. Vagy mondjuk úgy, nyugodtan örülhetnek az eredményeiknek, közben nagyon is élvezhetik az utat. Magam is gyönyörködtem a tükörben egy-egy elvonuláson, és most, itt, bevallom nektek, egyáltalán nem szégyellem.:) De egy idő után ez ugyanúgy elmúlik, mint minden kísérőjelenség. Van belőle jócskán. Ahogy a test, a lélek, vagy a szellem csiszolgatásának útján is rengeteg kísérőjelenségbe botlunk, majd hagyjuk őket magunk mögött, ha továbblépünk rajtuk.
"Kedves, ne merülj álomba az utazás közepén az út szépségétől. Az ösvény, amin jársz, tele virágokkal és gyümölcsfákkal, melyek megállásra késztetnek. Légy éber és emlékezz, nem ezért kezdted meg valójában az utazást." Ajiit
Tehát?
Összefoglalva: azt gondolom, hogy a spiritualitás nem mérgező. Nem TUD az lenni. A cikk címe ennyiben félrevezető. A spiritualitást valamire "használók" (akár a szerhasználók) viszont tehetik mérgezővé a folyamatot, hozott anyagból. A pozitivizmust kötelező elemként erőltetésből, gőgből, felsőbbrendűségből gyúrt anyagból. (Cikkíró-megmondóként én is beálltam volna a sorba ugyanezért a pofonért...? Lelkem rajta.:) Bárki megteheti, hogy kikövezi a maga útját buktatókövekkel IS. De ez már az ő dolguk, és nem a spiritualitásé. Tök jó tudni a gödrökről, amikbe belecsúszhat a lábunk túra közben, de semmilyen bukta nem minősít sem minket, sem az utat. Járjunk figyelmesen, ennyike.. :))PS: Petya, olyan klassz lenne, ha a cikk végére (vagy új posztban) írnál még tanulságot / következtetést, vagy a saját tapasztalatodat, megélésedet minderről, mert tök jó írásban (is) beszélgetni ezekről! :)
A CIKK 2. RÉSZÉT ALKALMAZOTT SPIRITUALITÁSRÓL ITT OLVASD
Beszélgetni mindezekről a Jógablog Facebook-oldalára gyere!
Ezt mondták